Tehetetlenül feküdt a kínzására felállított asztalon, miközben a mellette lévő embernek a szeme láttára húzták ki egyenként a fogait. Retteget - érezte, amint a torkában egyre hevesebben ver a szíve - de még így is hiába feszegette a kötelékeit. Minél inkább próbálkozott, a kötelek csak annál inkább belevágtak a húsába, mígnem szép lassan teljes mozdulatlanságra kényszerítették. A pincehelység dohos, poros levegőjében egyre nehezebben kapott levegőhöz - mintha acélmarok szorította volna a torkát. A félelem nem engedett. A mellette fekvő szerencsétlen a torkába gyűlt vértől gurgulázva üvöltött, miközben a kínzói látszólag tökéletes nyugalommal folytatták tovább munkájukat. Kipeckelt szájában már szinte alig maradt fog. A szerencsétlen tehetetlenül forgatta a szemeit, és üvöltött, csak üvöltött, míg végül a hangja már teljesen átváltott egyfajta vékony, gurgulázó nyüszítésben.
Patakokban folyt a szeméből a könny, s még mindig tehetetlen volt. De valami változott. A félelem helyét kezdte valami egészen más átvenni.
Hideg volt, és pontszerű... Mintha csak egy acélhideg nyíl találta volna el odabent. Már nem félelmet érzett a fogvatartói iránt. Már nem rettegett attól mi jön most. Eddig lázasan cikázó gondolatai szép lassan letisztultak, s formát, alakot bontottak. Izmai ellazultak, légzése lelassult, s nem maradt más, csak hideg, közönyös gyűlölet. És egy apró félmosoly.


Már régen este szállt az erdőre, mikoron az alak végre úgy döntött, arra érdemleges helyet talált, és nekilátott a táborveréshez. Egy hegy tetején volt, egyfajta spontán, sziklás tisztás-kiszögellésen, ahonnan jól átláthatta az alant elterülő tájat. Összegyűjtött pár száraz gallyat, és rögtönzött tűzhelyet épített magának, bár a tüzet magát még nem gyújtotta meg - nem szerette volna, ha idő előtt felfedezik hollétét. Amikor úgy ítélte meg, hogy minden szükségeset elintézett, jóleső sóhajtással helyet foglalt a kiszögellés legszélén álló sziklán, és kényelembe helyezte magát. Hatalmas köpönyegének valamelyik zsebéből előbányászott egy aranyozott zsebórát, és megnézte az időt. "Már csak pár perc" - gondolta.
Táskájáért nyúlt, és előbányászott valamiféle ropogtatnivalót. Ha minden a leírtak szerint következik majd be, érdekes este elé nézett.


Az erdő közepén, elrejtve a nemkívánatos szemek elől, egy ódon, öt emeletes torony álldogált. Hatalmas márványtömbökből épült, melyek egykor talán vakító fehéren világlottak bele az éjszakába, de mára már megszükrültek, megkoptak, és befutotta őket a környező növényzet. Így aztán az éjszaka puha melegében, a torony szinte teljesen rejtve volt az avatatlan szemek előtt. Bár első ránézésre lakatlannak látszott, a torony koránt sem volt üres. Bár tény, hogy a felszínen lévő emeleteket már elrágta az idő, de alant, közvetlen a földfelszín alatt a torony kiterjedt katakomba-rendszert tudhatott maga alatt, ami viszont, úgymond, zsongott az élettől.
Egykoron lehetséges hogy a katakombák egyfajta kapcsolatot teremthetett a távolban látszódó hatalmas hegység két oldalán lévő épületek között, de amióta a hegynek az innenső részén vannak, még egyszer sem láttak más épületeket ezen kívül.

Bár a katakombák, s a terem ahol a kínzásokat szokták végrehajtani, több száz méterrel a földfelszín alatt nyugodtak, a robbanás, és a pusztítás ami a nyomában maradt még így is jól látható volt. Először csak a föld remegett meg, majd a torony környékén, egy jó két-három kilométeres körzetben feldőltek a fák, a földből kénes szagú, sárgás színű füst emelkedett fel, s minden, minden elkezdett remegni. Majd jött az üvöltés. Először csak mélyről jövő morgás, mely a legelején még nem volt más, mint a föld remegésének tompa moraja, majd ahogy a rengés erősödött, s egyre több fa dőlt ki (mit dőlt, csavarodott, hogy csak úgy recsegtek-ropogtak a törzsek) a hang is egyre erősödött, mígnem nem maradt más belőle csak artikulálatlan, szinte már-már nem is emberi hörgés.
A felszabaduló feszültségtől az embernek még több tíz kilométernyire is libabőrös lett a karja, s égnek állt a szőr a nyakán. A torony közvetlen közele pedig... nos az pedig szabály szerűen felforrt. A torony alja szinte már-már fehéren izzott, míg az alatta, és közvetlen mellette lévő föld kavargó tűzforró olvadékká forrósodott. Mindenütt érezni lehetett azt az eszméletlen gyűlöletet, amely mintha csak egy pontból áradóan, hullámokban terült volna szét a tájon. A pusztítás szélén álló fák levelei megfeketedtek, megkeményedtek, törzsük szinte szabály szerűen kővé vált.
Aztán, amikor már végképp úgy látszott hogy ez a féktelen erő nem tud tovább erősödni, hirtelen az egész torony felizzott, és darabokra robbant. Millió millió apró kőszilánkként zúgott bele az éjszaka sötétjébe, s miután földet (fát, bokrot, embert, állatot) értek, még sokáig látszott hófehér izzásuk, mellyel különleges földi égbolttá varázsolták az erdő kis szegletét.
Aztán a robaj lassacskán elült, az izző kődarabok kihűlten feketélltek, s mindennek vége szakadt.

A romok, és a pusztítás közepén csupán egyetlen, hajlott hátú, félmeztelen, vézna figura állt. Bőre még mindíg füstölgött a hideg éjszakában, de őt láthatóan mindez nem zavarta. Lábait felsértették a robbanás által szétszórt apró szilánkok, de nem fordított rá nagy figyelmet. Sokkal jobban lekötötték újdonsült szárnyai, mint az, hogy mi is történik körülötte.
Egy darabig még állt, hajlított háttal és bávatag szemekkel, majd az angyal térdre esett.
Nem látta más, csak az alak a sziklán.